A gyermekem autista spektrumzavarral él. Én pedig az ő autizmusával. Ezen nem tudok változtatni, de a hozzáállásomon igen. Azon is tudok változtatni, hogyan éljük meg a mindennapokat. Az autisztikus tüneteket is tudom enyhíteni vagy erősíteni. Nem úgy élünk, mint egy átlagos család, és ezt nagyon kevesen értik meg. Néhányan elfogadták, vagy tiszteletben tartják, de nem biztos, hogy értik. Autimussal élek, mégis úgy érzem, hogy szerencsés vagyok. Szerencsés, mert nem rosszabb a helyzet. Mert lehetne rosszabb. Van, akinek rosszabb. Szerencsém van, hogy minket az autizmus olyan mértékig súlyt, hogy még arra futja, hogy segítő kezet nyújtsak másoknak. Nem mindig könnyű, sőt igazából minden nap kegyetlenül nehéz. De tudom, hogy van, akinek sokkal nehezebb.

Szerencsém van, mert a gyermekem csak papíron él fogyatékkal, a valóságban önálló, ügyes, beszél (sőt abba se hagyta, amióta csak az első mondatot kibírta mondani, és kikapcsoló gomb sincs rajta). Szobatiszta, ágytiszta, felöltözik egyedül (ha épp kiegyensúlyozott és jó kedve van, és tiszta az a nadrág, aminek a gondolatával ébredt.... ha nem, ... háát... az egy külön történet).

Szerencsém van, mert a gyermekem csak néha gyűlöl. Csak néha bánt. Már nem minden nap. 

Szerencsém van, mert korán felismertük a problémákat, így hamar fejlesztéseket tudtunk kezdeni, illetve nem rontottunk a helyzeten.

Szerencsém van, mert a kutatásaim során ezer olyan tippet és trükköt fedeztem fel, ételeket, altatási technikákat, játékokat, amik segítenek a tünetmentesség elérésében. Varázsszer nincs. De varázslatos hatása van a különböző módszerek, terápiák kombinált alkalmazásának. Szinte egy stratégiát építettem fel  a fiam autizmusa ellen. Háborúba hívtam, minden nap megütközünk, lassan 5 éve. 

Szerencsém van, mert más 20 éve harcol. Már nincs ereje. Nekem még van. Van, akinél még több idő telt el szinte segítség nélkül. Sokak támasz nélkül, család nélkül maradtak.

Nekem szerencsém van, mert van társam. Van családom. Nem menekült el senki. Még. Igyekszünk nagyon, hogy ez így is maradjon.

Szerencsém van azért is, mert tudatosan választhatok iskolát majd a gyermekemnek. Felvértezve minden tudással. Persze 5 év múlva majd látni fogom, mennyi mindent nem tudtam még korábban...de remélem, hogy ez így lesz, hiszen akkor sokat fejlődtem az évek során.

Szerencsém van, mert segíthetek. Mert van miből adnom. Gazdag vagyok, mert sok szeretet van a mi házunkban. (Empátia kevesebb... ;) )

Azért hoztam létre a Kék Erdő Alapítványt, hogy adni tudjak. Hogy mindenki megértse, hogyan keseríti meg a hétköznapjainkat a szenzorosság. Hogy a buszsofőr vagy a boltos néni is értse, hogy mi az a sensory overload, amikor a túlhallás miatt telítődik és túlterhelődik az agy, a gyerek gyakorlatilag összeomlik. Azt akarom, hogy ezt az emberek megtanulják kezelni. Azt akarom, hogy egy anya homlokára ne égessék rá stigmaként a szaranya jelzőt, mert a gyereke más. Azt akarom, hogy megértő, értő társadalomban neveljem fel a gyermekeimet.

Segítsetek nekem ebben! Osszátok meg az ötleteiteket, kövessétek a Szenzoroskert oldalát, beszéljünk! Kezdjünk el beszélgetni! 

 Szeretettel: Hornyák Mariann

Kék Erdő Alapítvány

Debrecen