"Szerintem túlreagálod."

"Tuti kinövi majd."

"Beképzeled az egészet."

"Nincs olyan, hogy autista, csak el van kényesztetve."

"Dehogy van neki az a szenzoros izéje, csak körbeugrálod."

"Nem tűnik nekem autistának."

"Aki autista az nem mosolyog."

"Akkor ő most fogyatékos?"

Huhh... és sajnos még sorolhatnám! NEEEM. Emberek! Nem! Nem ez a módja annak, hogy támogassunk egy családot, ahol - bármilyen szinten, módon, formában - sérült gyermeket nevelnek. Nem ez a módja annak, hogy kifejtsük a véleményünket valamiről, amiről halvány lila gőzünk sincs.

Ja, persze, lehet, hogy már láttál figyelemzavaros/autista/.... (illeszd be a megfelelő szót) gyereket, mert az egyik ismerősöd unokanagykabátjának is van egy. Igen, én ezt értem. Éltél már együtt hosszú éveken át autistával? Tudod, hogy hajnal kettőkor mi történik egy olyan család életében, ahol szenzorosan érzékeny a gyerkőc?

Tudod-e, hogy mit eszik egy szenzoros gyerek és miért azt?

Vállaltál-e már bármilyen feladatot valaha sérült gyerkőcök között? Igen? Akkor az én emberem vagy, és biztosan nem mondtál még soha olyanokat, amiket fent soroltam. 

Megjegyzem, nem vagyok harcias, de a gyerekeimért előtör belőlem az anyatigris. Amikor más gyerkőcöket is látok segítség nélkül, megszakad a szívem, és tennem kell valamit!

Tudod, ahhoz, hogy elfogadóbb, nyitottabb légy, nem kell autisták között élned. Nem kell tapasztaltnak lenned. Pusztán egy nyitott, szeretettel teli szív kell, két bögre kávé és egy csepp humor. 

Az alapítványunk egyik célkitűzése, hogy programjain, foglalkozásain keresztül megismertesse a családokkal, kicsi gyerekekkel, hogyan lehet a másságot jól kezelni. Mert ugye a sérült gyermek se rosszabb, csak másabb. 

Egy magasan funkcionáló autista tényleg nem tűnik betegnek. Egy okos, kreatív 4 éves, aki önállóan gombolja az ingét és fűzi a cipőjét bizony nem látszik nehéz esetnek. Valóban, vannak sokkal nehezebb helyzetben élő családok. De mindenkinek meg van a saját nehézségi szintje, mindenkinek nehéz szembenézni azzal a kihívással, amit épp elédob az élet. 

Amikor megkérdezik, hogy hogyan lehet ezt bírni, én csupán annyit mondok, hogy: "Nincs más választásom, mert a szívemben élnek ezek a gyerekek." De valójában én már tudom, hogy van választásom. Mert nem muszáj egy adott helyzetet elfogadnom. Mert segíthetek is. Mert javíthatok rajta. 

Képes vagyok rá, hogy enyhítsem a nehézségeimet. Ha a saját gyermekemnek segíthetek, akkor bizony miért ne segítenék másénak is?

Képes erre minden anya. Mert az anyák ilyenek. A 4 éves fiam szerint az anyukák szuperhősök. 

Szeretettel üdvözöllek, hőstársam:

Hornyák Mariann